Egyik hölgy vendégem mesélte a minap, hogy elhatározta, leszokik a káromkodásról.
A beosztottjai –munkás férfiak- remekül mulatnak egy-egy kutyafáját, a csudába, a macska bajszát és társain. De a legnagyobb röhögés a kicsusszanó basszameg hatására tör ki.
Ez mekkora jó! Zseniális megoldása annak, hogy hogyan lehet a káromkodással jó kedvre deríteni egy közösséget.
Ez történik, amikor hozzáteszek az együttléthez, amikor azzal, hogy együtt vagyunk, valami több, jobb keletkezik mindannyiunk számára.
Írhattam volna klasszikus példát a közösen teremtés lefestésére, de ez sokkal jobban tetszik. Pont azért, mert egyedi, nem sémára íródott, erőltetett másolat. Igazi.
Amikor két ember találkozik, kommunikál, milyen célból teszik?
Pl. ha valaminek a bizonyítása a cél, akkor a másikat kell győzködnöm ahhoz, hogy elhiggye mindazt, ami nekem fontos. Erőlködöm, hogy bizonygassam az igazamat. Mintha le akarnék nyomni a torkán valamit.
Van még sokféle cél, sokféle okból kommunikálhat két ember. Hatására különböző módon érezhetik magukat: totál lemerülve, tompán, üresen, sehogy vagy jobban, mint a találkozás előtt.
Na, ennek az utóbbinak van értelme!
Hogy hozzátegyek a másik hangulatához. Hogy emeljük egymást. Hogy olyat hozzunk létre, amely mindkettőnket többé teszi. Vagy akár olyat, ami eddig még nem volt. Soha, sehol.
Amikor a találkozással teremtünk, tér keletkezik, könnyedség, öröm, hála.
Hogy részese lehessek ennek, szükséges kikapcsolnom a védelmi rendszerem. El kell hinnem, hogy senki sem bánthat. Hogy nincs mitől félnem. Bíznom kell benne, hogy ami történik, a javamra van. Hogy aminek a részese vagyok, az hozzáad az életemhez.
Teljes páncélzatban nem tudok befogadni. Olyankor nem engedem meg magamnak a jót. Ha félelemmel vezérelve fürkészem a másik hátsó szándékát, akkor sem.
Ha a pajzsomat magam elé tartom, nem tudok jelen lenni a teret nyitó pillanatokban.
Imádom látni, amikor a sírás határáról egy manuálos kezelés végére a mosolygásig jut a vendég.
Imádom, amikor röhögve énekeljük a gyermekeimmel az Este jó elferdített változatát.
Imádom, hogy a fogorvos barátnőmet várva már a találkozás gondolatától jó kedvem lesz. Hát még amikor talizunk! És hány ilyen barátnő, hány ilyen ember van az életemben!
Imádom, amikor a zöldséges fiú a 2. alkalommal már emlékszik, hogy mit vettem a múltkor. (Sikerült elbénáznom egy poént az 1. vásárláskor, amiből nagyobb röhögés lett, mint az eredetinél.)
Imádom, hogy akivel elbúcsúzunk egymástól, magával viszi a napsugarat a szívében, hiába esik az eső.
…
Imádok napsugár lenni, balzsam, bohóc, bármi, amitől nyílik a tér!
Sokkal jobb, mint páncélban dideregni.