Úgy tűnik, hogy a legtöbben bevettük azt az elképzelést, hogy a párkapcsolat meghozza a boldogságot bárki életébe.
A szerelem érzését is erre használjuk: bizonyíték, hogy lám, valóban létezik a boldogság!
Mekkora zavarodottsággal jár mindez! A kapcsolat lesz érték és én elveszek ebben az egész katyvaszban.
Elkezdek felépíteni egy hatalmas illúziót, mint az életem alapját és próbálom a helyén is tartani mindenféle eszközzel, mint pl. rituálék, bizonygatás, féltékenység,… rengeteg energiába kerül, hogy fenntartsam.
Ha elengedném, összeomlana.
Vajon mennyire valós egy ilyen alkotás?
Vajon mire használom valójában?
Arra, hogy nehogy találkoznom kelljen magammal. Nehogy rátaláljak az erőmre.
Gyengítsen már le valaki, léci! Had legyek szerelmes!
A párkapcsolatban erőltetünk valami képet, ahol jól nézünk ki összebújva, eljegyezve, tánc közben, házzal, gyerekekkel. És közben hátat fordítunk magunknak. Hiába kiabálunk, dörömbölünk odabenn, nem veszünk magunkról tudomást.
Boldognak kellene lennem… minden megvan hozzá…
Meddig lehet ezt hazudni?
A kapcsolat valójában a távolság köztem és valaki más között. És kizár mindenki mást, ha kapcsolatnak minősítem. Beszűkül a látásom, az érzékelésem.
Olyan, mintha egyetlen lehetséges útra koncentrálnék, ahelyett, hogy arra figyelnék, amerre tényleg menni szeretnék. Mennyi-mennyi lehetőségtől fosztom meg magam!
Elfojtom az érzékelésemet, nem akarom látni, hogy mi is történik itt valójában és jól körülbástyázom ítéletekkel, következtetésekkel a döntésemet. Ez a jó nekem és megfelelek az elvárásoknak.
Ebben benne van az önmagamról alkotott ítélet is, mindaz, amit magamról hiszek.
Istenem, amikor először találkoztam tényleg magammal! Nem tudtam könnyek nélkül ráeszmélni, hogy nincs velem semmi baj. Hogy nem bántok senkit azzal, hogy megszülettem, hogy nem kell magam háttérbe helyezni mások kedvéért, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, hogy értékes vagyok és ezért nem kell tennem semmit.
Mindaz, ami az életemben történik, értem van.
Az ítélet az, ami nem engedi ezt látni. Mindenről és mindenkiről.
Vajon ha engedem magamnak, hogy az legyek, aki vagyok, milyen kapcsolódás jöhet létre másokkal?
Vajon ha a másiknak is engedem, hogy az legyen, aki, akkor mennyire akar majd mást választani?
Ha bármelyikünk bármikor bármit választhat,… olyan energia ez, mintha lebegnék.
Tiszteletben tartva az aktuális választást, bizalommal élve a világgal, invitálni és megengedni mindazt, ami történik, leengedett falakkal vállalni a sebezhetőséget és hálásnak lenni mindazért, ami történik, mindazért, aki vagyok,…
Mintha nem is ugyanaz a bolygó lenne.
Szeretnék olyan világban élni, ahol az egység érzése közösséggé formál bennünket. Ahol a kapcsolódások teremtenek, többet hoznak létre, hozzátesznek mindkét kapcsolódó életéhez és nem csak ahhoz! (Creationship=teremtés+kapcsolat) Ahol szabadon, teremtő szándékkal bárki kapcsolódhat bárkihez és ez örömmel, könnyedséggel, ragyogással színezi be a világot.
Annyiszor legyengítettem magam, hogy megakadályozzam mindezt!
Had robbanjon, váljon semmivé, ami nem valódi!
Ezt az új világot választom!
És Önmagam.