Csalódást fogok okozni azoknak, akik a magány fájdalmáról szeretnének olvasni. Nem a like-vadászat a célom és nem támogatok senkit az önsajnálatában.
Egyedül lenni nem egyenlő a magány érzésével.
Ha magányosnak érzem magam, akkor nem szeretek egyedül lenni. Nem szeretek magammal lenni. Nem szeretek a gondolataimmal lenni. Ha magányos vagyok, akkor nem vagyok jóban magammal. Akkor szükségem van valakire, aki megerősít, akitől függhetek, aki megmondja a tutit, akit manipulálhatok, hogy azt tegye, amit én akarok.
Társ mellett is lehetek magányos.
Az egyedüllét szépségéről szeretnék írni.
Arról a lehetőségről, amikor tisztázom magam magam előtt.
Amikor kedves vagyok magamhoz úgy, ahogy szeretném.
Amikor megadom magamnak a tiszteletet.
Amikor tudom, hogy a legmélyebb bizalmam önmagamban van. Bízom magamban és tudom, hogy az vagyok, aki, azt teszem, amit szeretnék, azt választom, amit szeretnék, azt élem, amit szeretnék.
Amikor átölelem a saját vállam és végignézem a sztorikat a fejemben, majd elfogadom, ami történt.
Amikor megengedem, hogy az legyek, olyan legyek, aki, amilyen vagyok, látva mindent magamban és a testemen.
Amikor hálás vagyok azért, aki vagyok, azért, ami történt, azért, amit tapasztalok, érzek.
Majd találkozom emberekkel és velük is ugyanezt teszem.
Csodás, amikor hasonló érkezik vissza. Ünnep. Öröm. Befogadom a felém áramló kedvességet, gondoskodást, gyengédséget, amennyire csak tudom.
Aki nincs békében magával, az úgy fog reagálni, ahogy magával bánik.
Akinek félelmei vannak, az a veszélyt látja bennem.
Aki haragszik, aki harcban áll a világgal, az velem is csatázni próbál.
Aki ítéletekkel él, az nekem is talál címkét. Többet is.
Visszatérek az egyedül-be, megengedem, hogy veszélyesnek lássanak, hogy haragudjanak rám, hogy harcoljanak ellenem, elolvasgatom a címkéket, majd lesöpröm az egészet, tudván, hogy mindez csak mások illúziója.
Majd leülök magam mellé, átkarolom a vállam és figyelem, ahogy az Öreg tó vizéről felszállnak a vadludak.