Főiskolás koromban, amikor a zalaegerszegi kórházban dolgoztam nővérként, a betegektől tanultam meg a kedvesség értékét. Akkor csodálkoztam rá először a gondoskodás erejére, arra, hogy mit adok vele, amikor az egyik bácsi azt mondta nekem: „Nővérke, amikor belép a kórterembe, kisüt a nap!”
Nem állt érdekében, nem akart manipulálni, pusztán csak hálás volt. Őszintén hálás.
Akkor, ott, 21 évesen találkoztam ezzel először.
Nem volt kitől tanulnom korábban.
Látva, hogy képes vagyok adni, hogy a kedvesség, a gondoskodás, a gyengédség mekkora hozzájárulás mások életéhez, szerelmes lettem ebbe az érzésbe. Mert ez nekem is jóóó! Végre találtam olyan csatornát, ahol rajtam keresztül olyasmit kapnak az emberek, ami hálával tölti el őket. És engem is, hogy tehetem.
Hozzáteszek a világhoz – legalábbis így éreztem.
De nem volt ez ennyire könnyű és tiszta út, mint amilyennek eleinte látszott.
Részben átcsapott „mindenkitmegmentő”-kórba, részben a felsőbbrendű seggfej pozíciót is megnyertem vele: én vagyok az, aki mindenkinek segít, aki tudja, hogy mi kell a másiknak.
Ez a hátsó szándék ott dolgozott sokáig, észre sem vettem.
Majd ahogy finomodott az érzékelésem és csökkent az erőlködés, kezdtem figyelni a reakciókat a kedvességre, gondoskodásra, gyengédségre.
Beszédes, hogy ki, mennyit tud belőle befogadni, ki, hogy reagál rá.
A könnyes, ölelős hála és köszönet a kedvencem, így azonnal vissza is áramlik az életenergia, valódi, őszinte kapcsolat jön létre közöttünk.
Döbbenet, de nagyon kevesen képesek ilyen mértékben kinyílni és valóban befogadni, amit kapnak. Ez elsősorban az önmagukhoz való viszonyukról, az életükben jelen lévő kedvességről mesél nekem, arról, hogy mennyi megengedhető, mennyi jár, mennyit szabad vagy illik befogadni, mennyi hihető és mennyi nem veszélyes. Igen, ilyen is volt. Meg olyan is, hogy folyamatosan adtam a figyelmességet, kedvességet, gondoskodást, ami elvárás volt és folyamatosan elnyelődött, mint egy feneketlen kútban és amikor szerettem volna változtatni, hogy a kedvesség és együttműködés számomra kedvezőbb formában áramolhasson tovább, harag és büntetés lett a reakció. Érzéketlenség, megalázási szándék és teljes félreértés is szembejött már. Volt, hogy visszamentem még egy pofonért. Csak mert kedves akartam lenni.
A befogadás az önmagammal és másokkal való tisztelet, bizalom, falak nélküliség, megengedés hatására képes létrejönni. Pillanatnyi állapot kérdése, hogy akkor, ott milyen mértékű és minőségű.
Ennek ismeretében és érzékelésében ma már máshogy „csinálom”.
A kedvesség tere olyan hely, ahol megengedem, hogy mindenki annyit fogadjon be, amennyit akkor és ott szeretne, amennyit megenged magának, amennyit képes. Legyen ez bármennyi.
Ma már nem akarok senkit megmenteni a maga által választott korlátozottságtól és ítéletektől.
Ma már az én befogadásom is alakul.
Ha más írt volna hasonló cikket, én sem a profi befogadók kategória leírásában találtam volna meg magam. Mert ugyebár akinek az a dolga, hogy adjon, az igencsak hajlamos magát háttérbe helyezni. Akár olyan mértékben, hogy szinte el is veszik. Biztos csak én működöm (működtem) így, igaz?
Akikkel személyesen is beszélünk az írásaimról, azoknál egyértelműen látom, tudom, hogy értenek. Tudják, hogy hasonlóan kedves hozzájárulás a szándékom most is és befogadják, kamatoztatják ebből az írásból amennyit tudnak. Saját sztoriként tálalom, számomra ez a forma „jött be”. De nem (csak) rólam szól. Minden olvasó maga dönti el, hogy mennyit fogad be, mennyit értékesít ezekből a szösszenetekből.
Fogadjátok szeretettel!