„Valahányszor beveszünk valamit, amit mondtak nekünk, az, amit bevettünk, törli a lehetőségeket az életünkből.”
Kicsike gyerekként, amikor még elhittem minden szót istennek tartott szüleimtől, könnyedén bevettem mindent, amit mondtak. Ezekből a tanításokból tudtam meg magamról többek között, hogy mennyire felesleges, értéktelen, hibás és bántható vagyok.
Elhittem, hogy csak akkor jut szeretet (így hívták, de nem az volt), ha szót fogadok és azt teszem, amit mondanak, elhittem, hogy nekem kell boldoggá tennem a szüleimet, elhittem, hogy pénz soha sincs, a nullából kell élni és minden garasért keményen meg kell dolgozni, elhittem, hogy majd jön a szőke herceg fehér lovon és akkor majd boldog leszek, amíg meg nem halok (de csak akkor!), elhittem, hogy a szülés borzasztó fájdalmas dolog, elhittem, hogy az élet nehéz,…
Köszönet és tisztelet mindezért! Nem látták, nem tudták.
Annyi-annyi baromságot vettem be, hogy teljesen elfelejtettem mindazt, amit kicsi csecsemőként még tudtam: hogy előttem az egész élet és bármit választhatok, bárki lehetek.
„Valahányszor beveszünk valamit, amit mondtak nekünk, az, amit bevettünk, törli a lehetőségeket az életünkből.”
Szülőként aztán én is elkezdtem meggyőzni a gyerekeimet a korlátaikról: … nem is tudom … talán egy fokkal már jobban csináltam… Annyira csodálatos gyerekek!
Biztos, hogy vettek be tőlem hülyeségeket, főleg olyanokat, amiktől féltettem, féltem őket (vagy magam?).
A biztonság alapszabályait szükséges megtanulni. A társadalmi együttélését is, természetesen. Na de azon túl is a korlátokat nyomjam beléjük? Mit kell tenniük, mivé, kivé kell válniuk, mindezt hogy tudják elérni, miről mit gondoljanak, stb. Mi lenne, ha a saját korlátozó programjaimat már nem ültetném át az utódaimra? Micsoda hatalmas tér nyílhatna ki a számukra! Mennyi lehetőségük lehetne, ahol szabadon azt választhatnák, amit valóban ők szeretnének! Had járják azt az utat, ami igazán az övék, nem a szülők által kikövezett örökség! (Necces volt, hogy ökörséget írjak.)
Nem szeretnék korlát lenni a lehetőségeik terében. Nem szeretném, ha engem képviselnének az életben, hogy büszke lehessek rájuk. Nem ez a fontos – ne ez legyen nekik a fontos!
Tegyék azt, ami könnyed és örömteli! Csináljanak olyat, ami még eddig nem volt! Éljenek! Úgy igazán!
Kíváncsi vagyok, mit találnak ki, mit teremtenek maguknak.
Ha viszi őket az Élet, ha az iskola, a barátok befolyása sodorja őket erre-arra, én az anyai ölelés szeretnék lenni, a tiszta, elfogadó, tápláló szeretet, ahol pihenni, feltöltődni és kérdezni lehet. Nem fogom megmondani a választ, azzal korlátoznék. Inkább felteszek én is párat. Olyanokat, amelyek teret nyitnak, lehetőségeket tárnak fel.
„Valahányszor beveszünk valamit, amit mondtak nekünk, az, amit bevettünk, törli a lehetőségeket az életünkből.”
Amikor mindez a szemem elé került, látva, hogy mi mindent választhattam volna a súlyos korlát-örökségem nélkül, szükségessé vált időt szakítanom arra, hogy gyászoljam a lehetőségeimet. Hogy bocsánatot kérjek magamtól mindazért, amit magam ellen elkövettem és amit megengedtem, hogy mások elkövessenek ellenem annak tudatában, akinek hittem magam.
A továbbiakban ezt nem választom.
Milyen csodás lenne a világ, ha a gyerekeim, a gyerekeink a lehetőségeiket keresnék a megfelelés helyett, ha egymás minősítése és bántása helyett a segítségüket ajánlanák fel, ha az elvárások erőszakos gesztusai helyett az elfogadást tanulnák meg,… Ha nem azt utánoznák, amit mi csinálunk.
Jól jönne egy új világ.
Mert ez a régi nem működik.