Nem biztos, hogy érthetően le tudom írni. Inkább csak érzem, hogy mit szeretnék átadni Neked.

A szavak mögötti energia kevésbé érzékelhető így, írásban.

Ráadásul, ha találkozunk és úgy mesélem, egy csomó más eszközöm is van, amivel át tudom adni, meg tudom mutatni. Pl. ahogy a levegő áramlik, amikor mondom, a hangsúly, ahogy sóhajtok, miközben mesélem, az arcom játéka, a kezeim, a mozdulataim, ahogy kerekké formálom a sztorit a levegőben, ahogy megérintem a karod és közvetlen érzékeled az energiáját, a közös tér, amiben mindez történik,…

De talán így is eljut valami Hozzád.

Ha megengeded.

Na, erről szeretnék írni.

Úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy bármit érzékelni tudjak abból, ami valójában történik velem és körülöttem, először el kell engednem mindazt, amit hiszek. Mindenről. Minden következtetést, ítéletet szükséges kukába dobni ahhoz, hogy végre ki tudjam nyitni a szemem.

Addig, amíg eldöntöm valamiről, valakiről, hogy rossz, vagy jó, ilyen-olyan, addig a következtetéseim vakká tesznek, falakkal vesznek körül és nem engedik, hogy lássam, érzékeljem, ami valójában történik. Csak azt látom, ami visszatükröződik a falakról. Csak azt, ami a fejemben van, amit hiszek.

Ha megengedem, hogy történjen, ami történik, tegye a másik, amit tesz, … annak végtelen békéje, hatalmas tere van … teljesen mindegy, hogy mit látok, érzelmek, reakciók nélkül,… na ez az, amit szeretnék átadni Neked! Ezt az érzést.

Elmondhatatlan, végtelen erő, mély bölcsesség, a szemlélődés derűje rejlik a megengedésben.

Ha gondolataim vannak egy szituációról, ha alapvetően van bennem egy ellenállás valami kitalált ok miatt, ha érzelmekkel a tarsolyomban érkezem a helyzetbe, ha nem fogadok el semmit attól, aki megszólít, de egyébként is gyanús, hogy a másik készül valamire,… Na, így esélyed sincs felfogni semmit abból, ami valójában láthatnál.

Ilyenkor a megengedés a kulcs.

Megengedni, hogy történjen, ami történik.

És figyelni.

Vajon mi zajlik itt valójában?

Ne úgy képzeld el ezt a megengedést, hogy karba tett kézzel ülsz a fotelban és történjen, ami történik, csinálja mindenki, amit akar! Ez nem passzivitás! Sokkal inkább hasonlít a kinyílásra. Az ellenállás elengedésére, a hibázás elfogadására, a másik mindenféle reakciójának elfogadására, olyasmi befogadására, amiről eddig nem tudtam, hogy létezik. Nem engedtem meg, hogy létezzen.

Ahogy gyakorolom a megengedést, azt veszem észre, hogy egyre rövidebb idő szükséges ahhoz, hogy érzékelni kezdjek. Megfigyeltem, hogy az érzések, amiket egy-egy szituációban érzek, nem feltétlen tőlem származnak. Csak érzékelem őket. Pl. a hangulatot, ami valaki megjelenésével megváltozik. Mindenki hat mindenkire, ha egy légtérbe kerülünk. (Sőt, azon kívül is.)

Ha érzékelek, beszédessé válnak a testem érzései.

Tudatába kerülök annak, ami történik.

Ha érzelmeim vannak valakivel, valamivel kapcsolatban, ha előre eldöntöttem dolgokat, ha uralni akarom a helyzetet, ha bizonygatni akarom az igazamat, ha fontossá teszek bármit, arra súly nehezedik. Az rengeteg energiát von el. A haragtól, félelemtől, irigységtől kezdve a szerelmen át, a fájdalomig mind figyelmet követel. És nem fogok látni mást.

Sok-sok zavaró beültetést gyűjtöttünk az évek során, amik automatikusan bekapcsolnak egy-egy szituációban. Mintha megnyomnának egy gombot: megjelenik az érzelem. Bekapcsol a robotpilóta. Nem én választom meg, hogy hogyan reagálok, hanem a program a fejemben. Az érzelmeim rabláncra vernek, muszáj úgy reagálnom, hiszen ez vagyok én!

Egy automatizmus-gyűjtemény lennék?

Nem muszáj bizonyítanom azt, hogy létezem! Sőt! Akkor létezem igazán, ha ellenállás helyett megengedem magamnak ezeket az automata válaszokat látni, de nem választani. Nem csinálni az életem, hanem valóban élni. A megengedés adja meg a szabadságot annak, aki valójában vagyok. Innen tudok olyat választani, amit valóban szeretnék.

(Ez a fajta aktivitás, az éberség, annak a lehetőségét is magába foglalja, hogy érzékeljem a valódi veszélyt és ha szükséges, megvédjem magam.)

Elengedni a gondolatokat és kíváncsian figyelni, érzések helyett érzékelni, tudni az érzelmeimről, de nem választani a reakciót,… majd befogadni mindazt, ami érkezik hozzám…

 

A megengedés egy végtelen tér, ahol a fizikai érzékelésnél tágabb, sokkal tágabb hely van lenni, játszani, áramolni az energia hullámaival, a semmi könnyedségével és választani mást, többet, mint amit eddig képes voltam. Fantasztikus kaland!

Vajon ha megengedném az Életnek, hogy megmutassa mindazt, amire kíváncsi vagyok, amit valójában választok, amit szeretnék, amit be tudok fogadni, mi bukkanna elő?

Megengedni mindenki másnak amit választ, minden pillanatban, megengedni az Életnek, hogy megmutassa, amire kíváncsi vagyok, amire valóban vágyom, megengedni magamnak befogadni, ami megérkezik hozzám, élni az örömöt, a könnyedséget és még a varázslatokat is,…

 

Engedd meg, hogy megajándékozzalak ezzel!

Pin It on Pinterest