A karácsony csodás ajándékokat hozott.
Többek között ezt a honlapot – és így a blogolás új lehetőségét is.
Volt egy régi blogom. A Legkisebb születése után született, több éven át írtam, sok-sok bejegyzéssel mindarról, amit akkor éltem, láttam, éreztem, felfedeztem, oldottam. Volt benne szó emberi kapcsolatokról, érzelmekről, ítéletekről, anyaságról, családról, szeretetről, szerelemről, mozgásról, sportról, pilatesről, az emberi testről, a zseniális kötőszövetről, a lovakkal való kapcsolatról, a Lovas Nemzetben megjelent írásaim is benne voltak, a könyvem ajánlója is,… 3 év mondani-, írnivalója.
Ahogy készültem erre az új lehetőségre, hangolódtam az írásra, a hogyanra, olvasgattam a régieket. Észrevétlenül nehezedett rám az akkori érzéseim súlya, mint a köd, körém sűrűsödött az akkori életem hangulata. Ragaszkodtam ezekhez az írásokhoz. Úgy képzeltem, hogy feltöltöm az összeset és folytatásként írom a következőt.
De egyre rosszabb kedvem lett.
Szerencsére a telefonom halkabban csengett, mint amit akkor meg tudtam volna hallani. Jobb, hogy csak egyedül emésztettem magam.
Na jó, ez már sok! És végre eszembe jutott, hogy feltegyek egy kérdést.
Ha kérdést teszek fel, ki tudom rántani magam azokból a következtetésekből, amelyek benne tartanak egy (vagy több) fix nézőpontban. (Mintha ugyanaz a trutyi körbe-körbe keringene az agyamban, ugyanarra az eredményre, feszültségre, érzelemre jutok.) Ha kérdést teszek fel, hajlandó leszek megengedni, hogy mást is lássak, mint amit addig látni véltem. Kinyitom az agyam ajtaját: Mi az, amit nem veszek észre? Mi folyik itt valójában? Mi más lehetséges?
Na, ekkor éreztem meg azt a sűrű, nehéz cuccot, amit a régi blog magával hozott. A múlt egy része, mint valami teher, régi reflexek, régi gondolatcsomagok, visszaidézték a régi működésemet.
Kell ez nekem? Szükséges emlékeznem a sztorikra, legyen az írás, esemény, érzés, bármi?
Ó, Istenem, dehogy!
Csak arra lenne jó, hogy bizonygassam: lám, milyen utat jártam be! (Meg nyomasztana tovább.)
Teljesen mindegy a sztori. Az egész múlt teljesen érdektelen. Nem is létezik.
Az az érdekes, ami most van. Az sem azért, hogy bármit bizonyítsak. Nincs mit. Sokkal inkább az érdekel, hogy mit lehet ezzel az egész blogolással létrehozni. Mi az élvezetes ebben nekem és másnak?
Na, ez így már újra könnyű!
Kiugrottam a kádból (szuper hely a feszkóból oldódni) és ünnepélyesen, két mélyről jövő sóhaj kíséretében kitöröltem az egész régi blogot és a hozzá szerkesztett képeket is.
Ezt az első, új írást pedig ünnepélyesen, örömmel és kíváncsisággal töltöm fel az új tárhelyre, egy vadonatúj design keretében, az új domain név alá.
Vajon mi mindent lehetséges itt, ebben a formában megjeleníteni, ami örömet okoz nekem is és másoknak is, amitől könnyebb lesz élni, érezni, mozogni, kapcsolódni, szeretni, választani, teremteni olyan világot, amit most még elképzelni sem tudok?
Kíváncsi vagyok. 🙂